Az az érzés...mindenki tudja, mindenki ismeri. A magány, amikor belülről felőröl, az a szorongató érzés. Mikor az ember legszívesebben elsírná magát, de nem tudja, mert a fájdalom gátat szab ennek. A végső elkeseredettség, ami az egész testet átjárja, mikor úgy érzed, hogy ott van Ő és elérhető, a Tiéd lehet, de valahogy mégis úgy érzed, hogy nem lehet. Nem tudod megmagyarázni, csak próbálod, forogsz rajta, azt hiszed rájöttél, de igazából hazudsz magadnak. Lehet, hogy nem mered bevallani...még magadnak sem. Pedig a magányban, ha Te ott vagy magadnak, akkor máris nem vagy egyedül, de ezt nagyon sokan elfelejtik. Minden úgy néz ki, hogy simán menni fog, mégis eléd áll valami probléma, valami apró jel mutatja, hogy talán mégsem olyan biztos ez a dolog. Mindenki mindent mond, te is észreveszed a jeleket, de Ő valahogy nem mutatja amit mond. Összezavar teljesen, nem tudod, hogy a tetteknek, vagy a szavaknak higyj. Néha paradox dolgok történnek, a szavakkal ellentétes eseményekbe ütközöl, ami még inkább elbizonytalanít. Forogsz rajta, pörög az agyad, érzed, hogy kell neked, de érzed azt is, hogy valószínűleg nem lesz semmi. Próbálod elhitetni magaddal, hogy nem így van, de legbelül tudod, hogy esélytelen, még ha nem is teljesen, de túlságosan is összezavartak az események. Nem látod tisztán a dolgokat, nem tudod, hogy most mi történik, nem te irányítasz, csak megtörténik veled az élet. A szíved bízna, remélne, és talán teszi is, de az eszed nemet mond, mert amit látott, az nem erre utal, bárki bármit mondott. Nehéz elhinni, hogy mégis, ha ezeket a szavakat tettek nem követik, sőt...főleg ha kicsit ellentétes dolgok történnek. De az is lehet, hogy csak te képzeled bele, féltékeny vagy, mert elragadta a lelked egy részét, félted, mert érzed, hogy kell, és nem akarod, hogy másé legyen...de nem tehetsz semmit.

Mikor mély ponton vagyunk, úgy érezzük mindenki ellenünk van, van, hogy csak egy kis magányra van szükség, de mégis kell valaki, aki ott van velünk, azt akarjuk, hogy törődjön velünk, illetve még többet. Hogy legyen valaki, aki megölel, megcsókol, vagy csak ott van és mélyen a szemedbe néz, amiből érzed, hogy nem vagy egyedül. Elgondolkozol, telik az idő, beleéled magad, már-már kezded jobban érezni magad, de akkor rádöbbensz, hogy egyedül ülsz a sötét szobában. Ott vagy és hallgatod a szívszorító zenéket, a szövegeket amik először mélyebbre visznek, de mikor kezdesz túllépni a dolgon, akkor ezek adnak erőt. Tudod, hogy senkit nem érdekel az, ami veled van, legalábbis ezt feltételezed, mert azt mondod, hogy téged sem érdekel más kínja, mégis meghallgatod mások baját, próbálsz segíteni. Csak ezt eddig nem vetted észre, elképzeled, hogy lesz valaki, akit majd érdekel amit mondasz, de mégsem adsz esélyt senkinek. Úgy kelsz fel, hogy azt mondod: "megadom az esélyt, hogy eddigi életem legszebb napja legyen a mai", de mégis keserű a tekinteted, mikor a tükörbe nézel. Keveset mosolyogsz, jobbára komoran ülsz a buszon, vagy sétálsz az utcán. Kevés mosolyt engedsz magadnak, holott arról voltál híres, hogy mindig vigyorogsz. Aztán akiknek ez feltűnik, mert lesznek páran, azt mondod, hogy fáradt vagy, meg egyéb válogatott hülyeségeket, mert nem akarod elmondani, nem akarod magad sajnáltatni, de legbelül fáj, hogy nem beszélsz senkinek. Benned van a fájdalom, és nincs kivel megosztani, se a jót, se a rosszat. Az előzőnél is ez volt, magamat tettem boldoggá, hogy elhitettem magammal, hogy vagyok valaki, mert velem van Ő, aki nekem annyit jelentett. De kiderült, hogy ugyanolyan egyedül vagyok mint eddig. A rossz dolgokat nem mondhatod, mert lefikázza, a jó dolgokat, meg leszarja. Egy ideig elviseled, de aztán jönnek azok a csontig hatoló fájdalmak, amik valódi kiábrándulást, és tényleges fájdalmat okoznak, és mindez miért? Mert naívan elhitetted magaddal, hogy Ő a legjobb, és nem kell senki más. Aztán mikorra rádöbbensz a dolgokra, már késő...összeomlott körülötted minden, nyakig a szarban ülsz, és nem tudsz mit tenni...újra visszatérsz az egyedüllét világába, ahol eddig is voltál, csak volt valami, helyesebben valaki akihez tudtál kötni egy olyan hazugságot, ami boldoggá tett. De az nem jut eszedbe, hogy ez nélküle is ugyanúgy mehet, mert ezt a boldogságot is te idézted elő, Ő csak egy ürügy volt az egészben, hogy elhitesd magaddal, hogy van valaki, akivel boldog vagy, pedig végig magadat tetted azzá.

Csak az a baj, hogy mindig kell egy ilyen, hogy boldognak higyjük magunkat.

Igazából egyedül vagy, mert nincs senki, akinek elmondhatnád, vagy tényleg csak ezt hiteted el magaddal, mert ha boldog nem vagy, akkor inkább szomorkodsz. Ha már boldogan nem élhetek, akkor inkább rossz történjen velem mint semmi...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.