Ma hajnalban, olyan 3 óra körül elindultam hazafelé az egyik szórakozóhelyről, sok gondolkodási időm volt, míg hazaértem, és rájöttem 1-2 dologra, vagyis ezeket korábban is tudtam, de most tudatosult bennem.

     Szóval megértettem valamit tényleg, ahogy jöttem, a fehér táj előttem, még hullott a hó, szép volt. Történtek dolgok az elmúlt időszakban...

   Most egy volt kapcsolatommal kapcsolatban (milyen furcsán hangzik:D) szeretném megosztani a következtetéseimet. Kezdjük onnan, hogy nem ment minden simán, aztán egyszer csak vége lett. Ő elment egy másik városba tanulni, én maradtam a helyemen. Sok dolog történt, amiről nem tudok, amit nem mondott el, talán jobb is, ha nem tudom, talán nem is tartozik rám.

   Úgy gondolom, hogy amit egy ember megtesz, ahhoz másnak nincs köze, még akkor sem, ha esetleg Együtt vannak, vagy barátok. Mindenki éli a maga életét, van amikor ezzel másoknak fájdalmat okoz, természetesen nem szándékosan, bár van az ellenkezőjére precedens. Igazából ez csak arra az egyénre tartozik, aki teszi.

   Mikor még Együtt voltunk, talán tett olyan dolgokat, ami nem fair, nem tudom. Ha igen, akkor akár lehetnék mérges is, ítélkezhetnék, de nem teszem. Hiszen semmi közöm ahhoz, amit Ő tesz/tett. Utólag meg amúgy is tök fölösleges bármit is mondani. Ha így gondolja helyesnek, vagy ha esetleg tudja, hogy rossz, de megteszi, akkor sem vonhatom felelősségre. Ő így döntött, semmi közöm hozzá. Úgy rendezi az életét ahogy akarja, én is ezt teszem.

   Írtam 2 posztot az elmúlt 1-2 napban, amik eléggé keménynek tűnnek, az egyiket véletlenül kint is hagytam. Este írtam, mikor megmutattak nekem egy szövegrészletet egy bizonyos blogból, amiből igazából nem lehet semmi konkrétat kikövetkeztetni. Eléggé fájt mikor olvastam, és hirtelen felindulásból írtam ezt-azt, amit már bánok, de igazából tökmindegy. Reggelre tiszta fejjel tudtam, hogy hiba volt, ezért törölni akartam, de csak az egyikkel tettem meg, a másik a figyelmetlenségem miatt kintmaradt.

   Most, tiszta fejjel írom meg a végszót.

   Amit az előbb is írtam, amit tesz, az Rá tartozik, ha nekem rossz, akkor sincs hozzá közöm, szerintem. Mindenki maga dönti el, hogy mi jó Neki, aztán, ha ez másnak fáj, akkor ez van.

   Szóval elkerült egy másik városba, másik iskolába, más emberek közé. Teljesen új közeg, teljesen más minden. Úgy alakult, hogy nem tudtuk tartani a kapcsolatunkat, vége szakadt. Mindegy. Ezen túl nem is érdemes ezen gondolkodni, mert megtörtént, ennyi volt, tovább kell lépni.

   Azt viszont elég nevetségesnek tartom, hogy valaki azért legyen gyerekes, vagy gyerek, mert még mindig szereti esetleg a másikat, (ha már nem is úgy mint korábban, szerelemből, de azért mégsem semleges számára), és eddig is az volt neki a legfontosabb, hogy Ő boldog legyen, és ezért azt kívánja tiszta szívből, hogy Sok Boldogságot. Nem azért, mert kötelező, vagy akármi! Nem értem ebben a logikát. Miért? A "felnőtt" ember mit mond ilyenkor? Nem azt, hogy úgy látszik én nem tudtam megfelelni, de akkor bízom benne, hogy valaki más, majd boldoggá tesz?

     A végszó az, hogy tökmindegy bármit is mondok, teszek, ha csúnya dolgokat írok, mondok, akkor sem tudok változtatni a tényen, hogy most nem akar velem lenni. Szóval nem is érdekel...tovább kell lépni!!

     Szia mindenki! Egy örömteli hírt szeretnék megosztani mindenkivel, vagyis részben örömteli. Megvilágosodtam, bár nem szép dolgok derültek ki... Igaza lett Bátyámnak most is...mint eddig minden alkalommal...mondjuk szerencsére tanultam Tőle, úgyhogy már az elején észrevettem, apró, pici jelekből, hogy alakul valami, szóval át tudtam állni szépen lassan...csak nem követtem a tanácsát...

     Először is szeretném megköszönni a Legjobb, Legigazabb Barátomnak Zökehercegnek, hogy mellettem állt, és nem hallgatott rám, mikor arra kértem, hogy ne mutassa meg azt a szövegrészletet. Köszönöm Barátom!!!

   Egy lányról van szó, igen, akiről már korábban olyan szépeket írtam. Ő volt életem első, igazán nagy szerelme, rengeteg szép emléket köszönhetek Neki, sok újdonságot mutatott, jót is, rosszat is. A legrosszabbat talán most.

   Konkrétan nem beszélek, megígértem Neki, hogy nem olvasom el a blogját, de már leszarom, nem azért nem nézem meg, mert megígértem egyszer, csak nem akarok kibaszni magammal, és nem is érdekel.

   Azt hiszem eléggé gusztustalan volt amit tett. Csalódtam Benne mint Barátban, és mint emberben, és mostmár nem érdekel. Eddig még volt bennem valami, ami még azt sugallta, hogy majd egyszer hátha, talán még parázslott valami, de ezek után nincs mit mondanom Neki. Mintha egy nagy vödör vizzel lett volna leborítva az a kis parázs. Egyszerűen elásta magát előttem.

   Nem is akarom még látni sem, na nem azért mert utálom, hanem egyszerűen nem érdekel, innentől számomra nem létezik. Nem tudom, hogy egyáltalán meg tudom-e bocsátani, de azt hiszem igen. Nem vagyok haragtartó, az élet úgyis elintézi! Sajnálom, hogy ide jutott a dolog, de mostmár tényleg leszarom.

   Elpazaroltam 3 évet az életemből, fölöslegesen. Bár az az 1 talán kárpótolt...voltak szép időszakok. Csak sajnálni tudom, ha megbánbtad amit tettél, engem már nem érdekel.

   Arra kellett rájönnöm, hogy nem nekem való...ez van, itt teljesen lezárult az életemnek egy szakasza. Csak nevetni tudok...a helyzeten?...rajta?...mindenen!

   Azért én tiszta lelkiismerettel mehetek tovább...

     Örülök, hogy pont került a történet végére, bár annak nem örülök, hogy így, dehát mit lehet tenni?! Csak nevetek rajta. Mégsem vagy más mint a többi...

   Nem törtem össze, sokkal inkább megkönnyebbültem, és megnyugodtam, csak elsőre volt rossz, de aztán ahogy teltek a percek, kitisztult a fejem, átéreztem a helyzet pozitív részét. Így legalább nem terhelem magam olyan gondolatokkal, olyan tervekkel, amikben szerepelt, mert bebizonyosodott, hogy tényleg nincs értelme. Hogy kicsit utaljak a fociszeretetemre...ezzel a csellel kijátszotta magát a kezdő 11-ből...

   De azért aranyos vagy! Köszönöm, hogy megmutattad milyen is vagy igazából, és miért jobb nekem, ha elfelejtelek! :) Azért bízom benne, hogy egyszer majd észhez térsz...

     Új körülmények között változik az ember? Ez a mai kérdésem, egyenlőre csak magamhoz, bár külső véleményekre is kíváncsi vagyok, mivel előfordulhat, hogy valamit rosszul látok.

     Tehát új körülmény. Mit nevezhetünk új körülménynek? Talán az új társaságba kerülést? Azt hiszem igen, és ez nagyjából le is fedi a lehetőségeket, mert egy új munkahelyen számunkra új társaság van, ugyanígy az iskolánál, legyen az gimnázium, főiskola, vagy egyetem. Sportról is lehet szó, ha valaki elkezdi, pl a focit, akkor egy csapathoz kerül, ahol valószínűleg nem sok embert ismer, vagy, ha klubbot vált. Vagy akármiről is lehetne szó, de most több nem jut eszembe. Én most az iskolaváltások tapasztaltalatait vesézem ki egy kicsit saját tapasztalatokra építve.

   Kezdjük mondjuk a gimnáziumba kerüléssel, mert igazából arra emlékszem csak azokból a napokból, mikor oviból általánosba kerültem, hogy sírtam, mert Anyáék nem voltak ott. De azt gondolom ezzel mindenki így van. Szóval ez a gimnáziumba kerülés nem ment könnyen, ugyanis én féltem minden változástól, nem akartam tovább menni, maradni akartam ott ahol vagyok, elbújva minden elől. Nagyon rövid volt az a nyár, mondanom sem kell. Általánosban nagyon beszűkült világnézetem volt, csak a foci aztán kész, nem voltam kíváncsi semmi újra és sokat sajnáltattam magam.

   Szerencsére ez változott azóta, megismertem olyan embereket akiktől sokat tanultam, belevittek "rossz" dolgokba. Sokminden történt velem, amiből szintén rengeteget tanultam.

   A gimiről ennyi elég is, had jöjjön az egyetem, amiben kb fél éve töltöm a napon nagy részét(?). Előfordult bizony, hogy kimaradoztam előadásokról, dehát ez azt hiszem nem meglepő. Na mindegy, kezdődött minden a gólyatáborral...

   Olyan körbe csapódtam, ahol nagyon sokmindenre rálátásom nyílt, szerencsére ott jó helyre kerültem, megtanultam jobban tisztelni a barátságot, bár ezzel eddig sem nagyon volt gond. Itt mindenkire lehet számítani, a gólyatáborban jól összerázódtunk, nincs olyan, hogy aljas módon kibasznak a másikkal, jó kapcsolatban van mindenki mindenkivel. Sokat tanultam már ezalatt a rövid idő alatt is, nekem bejött ez a váltás, csak pozitív irányban fejlődtem, emberségben, és mindenben, bár ehhez a vállalkozásom is hozzájárult, de az más tészta. 

   Olyan embereket ismertem meg, akikben tényleg meg lehet bízni, akik már nem csak szóban felnőttek, egytől egyig rendes emberek. Változnom kellett, fel kellett nőnöm hozzájuk, de szerencsére jó irányban kellett ezt tennem.

   Persze ez az én esetem, számtalan precedens lehet az ellenkezőjére, mikor olyan társaságba kerülünk, ahol nem fontos a barátság, vagyis nem annyira, ahol nem olyan rendesek az emberek, sőt néha bunkók, talán sokszor is. Talán rossz tanácsokat adnak, bár ez mindenhol előfordulhat, van ahol szándékosan, talán legtöbbször "véletlenül". Bármi előfordulhat. Sajnos előre nem lehet látni, hogy jó, avagy rossz társaságba kerülünk, ha iskoláról van szó. Aztán vagy jó, vagy rossz irányba változunk...

     Az biztos, hogy idővel rájövünk majd, hogy ez most a személyiségünknek használt vagy sem, van mikor bele vagyunk kényszerítve a változásba, bár azt hiszem nem szabad gyökerestől megváltoztatni a személyiségünket, csak azért, hogy befogadjanak. Igaz, változásra sokszor szükség van, csak a mértéket, a megfelelő pontot megtalálni nagyon nehéz, és erre a "régi" barátok megfelelőek lehetnek, hogy szóljanak, hogy talán túlzásba vittük ezt a változósdit...

   Valakinek jól, valakinek rosszul sül el, bármi előfordulhat, olyan is lehet, hogy nagyon keveset változunk, de ahogy hallottam egy nagyon okos embertől: "Az egyetlen dolog ami állandó, hogy minden változik", ahogy az ember is...

T-Duck

     Az ember néha helyesnek lát dolgokat, néha nem. Igazából ezzel az érzéssel nap mint nap találkozik, hisz ha hall egy állítást, lát egy cselekvést, hall egy mondatot egyből eldönti magában, hogy ez most jó így, vagy sem.

     Sokszor az embert olyan hatások érik amelyek az ítélőképességet kicsit átformálják. Vannak helyzetek, mikor úgy érezzük, hogy az a helyes, azt kell tennünk, mert a Boldogsághoz az az út visz! Legalábbis ezt gondoljuk. Külső szemmel viszont lehet, hogy teljesen hülyeségnek tűnik az egész gondolatmenet. Bár ők igazából nem érthetik, mert nem velük történik, hasonló helyzetben lehet hasonlóan viselkednének.

   Azt hiszem sokszor kerül ilyen helyzetbe az ember, főleg, ha kapcsolatban van, szerelmes, vagy valami miatt elfogult. Sokszor azt gondolja, hogy helyes megtenni dolgokat, majd idővel köszönetet mond, hálát ad Istennek, vagy akárminek amiben hisz, olykor viszont előfordul, hogy az ellenkezője történik. Van mikor arra gondol az ember, hogy 'bárcsak soha ne tettem volna meg', elborzad magán, hogy 'hogyan voltam képes erre', és 'hogyan juthatott ez eszembe?'.

   Sokszor megbánja, haragszik magára, mert tudja, hogy hibázott. Tudja? Na ez egy jó kérdés. Természetesen nincs jogom kételkedni senkiben, nem is teszem, igazából semmi közöm hozzá. De előfordulhat egy másik helyzet is, mikor az ismerősökkel, barátokkal folytatott beszélgetések alapján ítéli meg a helyzetet az ember. Valljuk be, ez nagyon sokszor előfordul. Kevesen mondják azt, hogy 'leszarom mit mond a barátom, nem adok a szavára, én majd tudom, hogy mi a helyes!', természetesen erre is akad precedens.

   Talán egy hirtelen változás is nagyon sokat fordít, esetleg ferdít a gondolkodáson, látásmódon. Talán most azt mondjuk, hogy 'nem kellett volna', az is lehet, hogy 1-2 év múlva azt mondjuk, hogy 'talán mégsem volt nagy hiba', és még az is lehet, hogy több évvel később rájövünk, hogy 'tényleg az volt a helyes' és 'ha az nem lett volna, akkor most nem itt lennék'. Ez mindenre vonatkozik, minden nap, minden pillanatban döntéseket hozunk, ki jót, ki rosszat az élet minden területén. Legyen szó befektetésről, barátról, tanulásról, munkáról, vagy épp szerelemről.

   Ezek a döntések határozzák meg az ember életét. Ezek a döntések a gondolkodás alapján fogalmazódnak meg legtöbb esetben, ha jónak látunk valamit, akkor belevágunk, de ha akár egy rossz szót is hallunk, talán elgondolkozunk, hogy valóban megéri-e. A gondolkodásra pedig minden hatással van, gondolok itt zenére, tv műsorra, egy könyvre, barátokra, családra, ismerősökre, mindenre.

   Talán mindenkinek magában kellene elrendezni a dolgot, mert mégiscsak Ő élte át a helyzetet, Ő tudja a részleteket, sokszor viszont ilyenkor elfogultak lehetünk, talán szükséges, szerintem kell egy tapasztalt barát, testvér, akárki, akivel meg lehet vitatni a témát, aki többet látott a világból, aki tisztábban látja a dolgokat.

   Az egyetlen dolog ami biztos, hogy ez a mi döntésünk, mindenki maga számára akar jót, van aki másnak is, van aki leginkább másnak, sőt, olyan is előfordul, hogy csak egy embernek. Sokszor elfogult, -de talán az elvakult az jobb szó erre- és úgy érzi meg kell tenni, aztán lehet, hogy jól, lehet hogy rosszul alakul, de ezért később kár hibáztatni bárkit is, és kár bosszankodni, hogy 'ha nem úgy cselekedtem volna, akkor...'

     Ez a sok "mi lett volna ha?" mondat fölösleges. Akkor az volt a helyes, akkor az tűnt a legjobb megoldásnak, talán tévedtem, de ezt nem sajnálni kell, hanem tanulni belőle, és azon lenni, hogy legközelebb jobban észnél legyek...

   ...ez csak egy 19 éves srác gondolata, teljes mértékben általánosítás, következtetni ebből fölösleges bármire is velem kapcsolatban. Nem odamondás, csak egy gondolat, amit szerettem volna megosztani...

T-Duck

     Nos, ahogy korábban ígértem, bár egy kis csúszással, de elmesélem egy korábbi (óvodás korból szórmazó) kis történetet. Előre szólok, hogy rövid lesz, mivel már nem sok dologra emlékszem.

     Szóval az óvoda. Kb 200 m-re volt tőlünk, mármint a lakástól, bár szerintem elsőre is érthető volt. Na mindegy, szal már akkor is orrba-szájba hajtottam a csajokat. Ez természetes. Akkor még nem tudtam, de nagyon sok későbbi osztálytársammal jártam egy csoportba és egy oviba. Na ez a lány nem volt köztük, ovi után kb 2szer táttam. Emlékszem, egyszer tesómmal tanítottuk számolni, mert mi már "nagy" iskolások voltunk, végeztünk az 1. osztállyal, Ő meg akkor volt nagycsoportos, vagy talán akkor kezdte az általánost.

   Szal oviban Ő volt az aki nagyon tetszett, bár ahogy később rájöttem, abban a korban nagyon könnyen barátkozik az ember, vagyis nemtudom másnál hogy van, én ezt tapasztaltam magamon.

   Ez nem tudom, hogy kötődik a témához, na mindegy, úgy látszik mégis hosszú lesz ez a sztori. Szóval egyszer korán reggel kerültünk be, aztán ott volt Ő meg egy másik srác, pont aki a 9 éves "megpróbáltatásaim" során lett említve, na meg ugye én is. Mindkettőnknek tetszett a lány.

   Aztán nem tudtunk mit csinálni, és Ő kitalálta, hogy fogócskázzunk. Ő volt a "fogó", és akit elkapott kettőnk közül, azt az egyik mászókába vitte. Persze a kint lévő megmenthette, ha bement hozzá és megérintette. Gondoltam, hogy így nem olyan izgalmas, bár kicsit nehezemre esett elszaladni előle, főleg miután kitaláltam, hogy akit elkap, azt meg kell puszilnia.

   Nagy meglepetésemre egyből beleegyezett. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy sokszor hagytam magam és jött a szokásos szöveg: 'a fenébe, már megint elkapott'. Aztán nyomott egy puszit, persze csak az arcomra, nem voltunk annyira vagányok, hogy messzebb menjünk. Jó kis reggel volt.

   Nemsokára mikor bementünk a termekbe, akkor szabad foglalkozás volt, gondoltam, hogy rajzolok Neki, dehát egy 4 éves gyerek mi mást tud nyújtani?! Szal rajzoltam egy szivárványt, milyen fantáziadús voltam. A másik srác is valahogy így gondolkozott és valamilyen csuda folytán egyszerre értünk oda, és nem kis meglepetést okozva láttuk, hogy ki mit rajzolt.

   Egy kis hatásszünet, majd mondta a lány, hogy most nem tud dönteni, menjünk vissza később. Eltelt egy kis idő, aztán visszatértünk, és nagy meglepetésemre az én rajzomat választotta, ami azt jelentette, hogy igen...Én nyertem!!!

     Igaz, hogy nem lett semmi folytatás, de akkor jó érzés volt, hogy diadalmaskodtam...milyen nagy szavak, na sebaj, azért szép kis emlék, és mostmár elméletileg meg van örökítve.

T-Duck

     Épphogy befejeztem az előbbi írást, és máris rádöbbentem, hogy valamit majdnem elfelejtettem. Pont egy éve történt...

     Van egy lány, hát persze, eddig sem fiúkról volt szó, na szóval Ő az, akiért tényleg bármire képes lettem volna. 4 és fél éve ismertem meg, na ez túlzás, de akkor láttam először, ugyanis egy iskolában, sőt, egy osztályban folytattuk a tanulmányainkat általános után. Az viszont nem túlzás, hogy 4 éve szerelmes vagyok...

   Nem tudom, hogy hogyan történt, az biztos, hogy az elején nem nagyon figyeltem fel Rá, csak a nagy hangja miatt, természetesen ezt nem bántásból értem, csak már akkor is vagány csajszi volt.

   Szerencsére Tesóm is oda járt abba az osztályba, igen osztálytársak voltunk, mielőtt bárki félreérteni, akármilyen furcsa, vannak még ikrek a világon. Ő is lány, tehát jó alap ahhoz, hogy közelebb kerüljek a lányhoz. Össze is barátkoztak, úgyhogy egyre közelebb voltam a célhoz.

   Először a keze...az az édes kis puha keze, esküszöm szerelmes lettem. Onnantól tudtam, hogy nekem nem kell más, soha az életben. Ez az érzés kísért végig a 4 éven keresztül, bár volt néha egy kis "furcsaság", na de nem ez a lényeg.

   Szóval pontosan ma van egy éve, hogy elmentünk arra a bizonyos szórakozóhelyre. Akkor már alakult köztünk valami, vagyis mint utólag kiderült nem csak valami. Akkor valami fantasztikusat buliztunk, de számomra nem a zene, és nem is a party hangulata maradt meg leginkább. Igazából az érdekelt a legkevésbé. Ő ott volt, (nyilván, különben nem írnék most semmit), és Miatta emlékezetes az az este.

   Az igazat megvallva elég nehézkesen indult be, volt néhány olyan dolog ami nem tetszett, de aztán -talán mondhatom így- kárpótolva lettem mindenért. Az este további része valami hihetetlenül fantasztikusra sikerült, olyan nagyon boldog voltam, mint még soha. Akkor, igaz egy kis külső ráhatással (köszi M.!), de magabiztosan odaálltam és kimondtam, hogy "igen, Együtt vagyunk!". Ő csak mosolygott és bólintott, talán egy halk "igen" is elhagyta a száját.

   Na onnantól kezdve kicsit "eldurvult" a helyzet. Nagyon részletekbe nem mennék bele, de rengeteg édes csók és forró érintés jellemezte az est további részét. Nagyon jó volt, azt hiszem Neki is tetszett (mondjuk akkor jöttünk össze, már hogyne tetszett volna Neki?!).

   Izgalmas este volt, az biztos. Nagyon boldog voltam, akkor nem gondoltam semmire, csak arra, hogy "jól van fiam, elértük a legnagyobb álmunkat", mert Ő volt az álmom. Talán még most is az...azt hiszem...de már könnyebben veszem, ha más lányok közelednek.

     Igen, az a rész kimaradt, hogy azóta nem kis idő eltelt, és sajnos a kapcsolatnak is vége szakadt. Bánt a dolog, mert még mindig érzem, hogy szükségem van Rá. Talán bolond vagyok, mert tudat alatt nem engedem el. Talán nem tudom elengedni, de lehet, hogy nem is akarom. Talán azt akarom, hogy mindig is a közelemben legyen, még ha néha kicsit rossz is...

    Hmmm...most találtam rá a neten egy szép számra. Páratlan páros...mennyi emlék jutott most eszembe...

    Mondjuk annyira nem sok, hisz mikor ez a rádióban ment, huhúú...az sem ma volt. Harmadikos/negyedikes lehettem akkoriban, persze általános iskolában. Akkor volt egy lány, akinek először a sarka ragadott meg, de azt nem tudom, hogy hogyan. Emlékszem, hogy ott ült előttem, jó idő volt, sütött a nap, és csak a lábát néztem.

  Aztán meg valamilyen csoda folytán "összejöttünk". Amire nem emlékszem, hogy hogyan történt. Az biztos, hogy összesen egyszer fogtam meg a kezét...mikor ebéd után mentünk vissza a "kissuliba", mert 2-3. osztályt egy kisebb épületben töltöttük, kb 200 m-re a sulitól.

  Na szóval azzal a lánnyal kb másfél évig "jártunk" ha nem csal az emlékezetem, mert kb 3-ban már "együtt" voltunk és 4. év végén másik suliba ment.

  Mennyit leveleztünk...én mindig itthon az étkezőasztal alá bújtam és ott olvastam el, hogy mit írt, és ott írtam életem első szerelmes leveleit...

  Az biztos, hogy nagyon rosszul éreztem magam utána sokáig. Talán tényleg kialakult bennem valami érzelem, mert rengeteget gondoltam Rá. Mindig mikor falun voltunk, akkor még volt ott hintánk, ott abban töltöttem az időt és ez ment a rádióban. Erről a számról mindig Ő jut eszembe, meg az a régi sok-sok emlék.

  Egyszer, legalábbis ennyi rémlik, nagyon féltékeny voltam. Mert egy másik srác, akivel már oviban is együtt "csajoztunk" (következő poszt ez lesz), szal játszottunk valamilyen szerepjátékot délután a napköziben, persze két lány volt, meg mi ketten fiúk. Be kell, hogy valljam, előtte a másik lány tetszett nagyon (...hogy miért mindig a "házi nyulakra" lövök?!). Na mindegy, én valami komornyik, vagy inas voltam, bár nem tudom, hogy hogyan, a srác meg a férj, az akkori "szerelmem" a feleség és a másik lány, pedig szintén valami szolga. Szal irigy voltam, hogy én csak messziről nézhetem.

     Na igen, 9 évesen ilyen kemény dolgokkal kellett szembenéznem!